Van egy furcsa szokásunk a mindennapokban: azt hisszük, hogy minden döntésnél a legjobb lehetőséget kell megtalálnunk. A legjobb éttermet, a legjobb filmet, a legjobb választ. Mintha minden apró döntés egy mini életstratégia lenne.
A valóságban ez inkább kimerít, mint segít.
Herbert Simon Nobel-díjas közgazdász már évtizedekkel ezelőtt leírta, hogy az emberek valójában ritkán optimalizálnak. Ehelyett azt keresik, ami elég jó. Ezt nevezte el satisficing-nek. A szó az angol satisfy és suffice keveréke. A jelentése nagyjából annyi, hogy találni valamit, ami kielégítő és megfelel a célnak.
Ez a hétköznapokban sokkal felszabadítóbb, mint elsőre hangzik.
Amikor egy városban sétálsz és meglátsz egy éttermet, ami jónak tűnik, bemész. Nem állsz még húsz percet a járdán, hogy végignézd az összes értékelést és menüt a környéken. Ha egy film érdekesnek tűnik, elindítod. Nem töltesz el fél órát azzal, hogy biztosan ez lesz-e a legjobb választás az este hátralévő részére.
A „good enough” szabály nem a lustaságról szól. Inkább arról, hogy felismerjük: az élet nagy részében nincs értelme a tökéletességet hajszolni. Az extra keresgélés gyakran csak több zajt és több bizonytalanságot hoz.
Amikor elfogadod, hogy egy döntés lehet egyszerűen elég jó, akkor valami érdekes történik. Gyorsabban döntesz, kevesebbet rágódsz, és több mentális energiád marad arra, ami valóban fontos.
Ráadásul a legtöbb hétköznapi döntés könnyen korrigálható. Ha az étterem nem olyan jó, legközelebb máshova mész. Ha a film unalmas, kikapcsolod. Az élet ritkán omlik össze egy nem tökéletes választás miatt.
A „good enough” gondolkodás valójában egyfajta mentális könnyítés. Nem minden döntésnek kell a lehető legjobbnak lennie. Elég, ha működik. És sokszor éppen ez adja meg azt a szabadságot, hogy ne gondoljuk túl az élet apró pillanatait.
