Volt már olyan, hogy eldöntötted: most ezt elengeded, nem gondolsz rá többet? Aztán pár perccel később ugyanaz a gondolat visszajött. Lehet, hogy még erősebben is. Ilyenkor sokan azt hiszik, velük van a baj, pedig inkább arról van szó, hogy az agy nem úgy működik, ahogy elvárnánk tőle.
Amikor azt mondod magadnak, hogy „ne gondolj erre”, az agyadnak először pontosan azt kell megértenie, hogy mire ne gondoljon. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan figyeli azt a bizonyos gondolatot, nehogy véletlenül visszatérjen. Csakhogy ezzel pont életben is tartja. Olyan ez, mintha azt mondanád magadnak, hogy ne nézz rá egy piros autóra, miközben végig az utcát pásztázod piros autók után.
Ezért van az, hogy minél jobban próbálod elnyomni, annál makacsabb lesz. Nem azért, mert gyenge vagy, vagy mert „túlgondolod”, hanem mert az agyad alapból figyel és ellenőriz. Ez a dolga. Ha valamit fontosnak jelölsz, még akkor is, ha negatív módon, akkor nem fogja csak úgy elengedni.
A legtöbb tanács ilyenkor az, hogy tereld el a figyelmed vagy próbáld kiüríteni a fejedet. Ez néha rövid távon működik, de hosszabb távon ritkán oldja meg a problémát. A gondolat nem tűnik el, csak vár.
Aztán visszajön egy rosszabb pillanatban, például este, amikor már nincs mibe kapaszkodnod.
Van egy másik megközelítés, ami elsőre furcsának tűnhet: nem megállítani kell a gondolatot, hanem hagyni. Nem belemenni, nem tovább pörgetni, csak észrevenni, hogy ott van. Amikor nem harcolsz ellene, fokozatosan veszít az erejéből. Nem egyik pillanatról a másikra, de érezhetően.
Ez nem azt jelenti, hogy minden „mi van, ha” gondolat hasznos vagy igaz. Inkább azt, hogy a küzdés maga az, ami gyakran fenntartja azokat. Amikor abbahagyod az állandó ellenőrzést és elnyomást, az agyadnak sem kell ennyire ragaszkodnia hozzájuk.
Fontos tudatosítani: amíg belül ellenállsz annak, ami van, addig benne ragadsz. Amint kimondod, hogy „oké, ez most így van”, felszabadul egy kis tér. És ebben a térben már meg tud jelenni a következő lépés: mit kezdesz vele.



