Sokszor úgy beszélünk a munka-magánélet egyensúlyról, mintha létezne valahol egy tökéletes állapot, amit csak meg kell találni. Mintha lenne egy ideális képlet: napi nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra alvás, közben persze edzés, főzés, barátok, család, minőségi énidő, olvasás, meditáció és egy rendezett lakás.
Aztán jön a valóság.
Van, hogy egy időszakban sokat dolgozol. Nem azért, mert nem tudsz határokat húzni, hanem mert épp építesz valamit. Egy projektet, egy vállalkozást, egy új élethelyzetet, egy szakmai lehetőséget. És lehet, hogy fárasztó, de közben mégis rendben van neked. Érzed, hogy most ebben van dolgod.
Máskor viszont ugyanannyi munka is túl soknak tűnik. Nem azért, mert gyenge vagy, hanem mert közben máshol is helyt kell állnod. Családban, párkapcsolatban, anyaságban, apaságban, gyászban, változásban, saját magad összerakásában. Ilyenkor nem biztos, hogy több időmenedzsmentre van szükséged. Lehet, hogy több őszinteségre.
Mert nem mindig az a legfontosabb kérdés, hogy kívülről nézve egyensúlyban van-e az életed. Hanem az, hogy te hogyan érzed magad benne.
Tényleg túl sok a munka? Vagy inkább az nyomaszt, hogy mások szerint máshogy kellene élned? Hogy többet kellene pihenned, jobban kellene jelen lenned, többet kellene sportolnod, kevesebbet telefonoznod, türelmesebb szülőnek, jobb társnak, kiegyensúlyozottabb embernek kellene lenned?
Néha nem is a saját ritmusunkkal van baj, hanem azzal a sok belsővé tett elvárással, amihez folyamatosan mérjük magunkat.
Az egyensúly nem mindig szép, arányos és Instagram-kompatibilis. Néha kicsit ferde. Néha egyik oldalra húz. Néha csak annyit jelent, hogy ma nem omlott össze minden. Máskor azt, hogy végre volt fél órád csendben meginni egy kávét.
Talán nem is az a cél, hogy mindig tökéletesen egyensúlyban legyünk. Hanem hogy időről időre megálljunk, és megkérdezzük magunktól: ez most nekem így rendben van? Vagy csak próbálok megfelelni egy életnek, amit valójában nem is én választottam?
