Van az a pont a munkanapban, amikor még mindig a gép előtt ülünk, de már ugyanazt a mondatot olvassuk el harmadszor. Megnyitunk egy újabb feladatot, közben elfelejtjük, mit akartunk az előzővel, és egy egyszerű döntés is indokolatlanul sok energiát kíván. Kívülről nézve dolgozunk, a teljesítményünk azonban már alig növekszik.
A hosszú munkaidőt gyakran automatikusan a szorgalommal és az elkötelezettséggel azonosítjuk. Aki mindig elérhető, sokáig marad bent, vagy este is válaszol az e-mailekre, arról könnyen feltételezzük, hogy különösen eredményes. Pedig az elfoglaltság és a valódi teljesítmény nem ugyanaz.
John Pencavel, a Stanford Egyetem kutatója arra jutott, hogy körülbelül heti 50 munkaóra után az óránkénti produktivitás jelentősen csökken. Heti 55 óra felett pedig a további munka már csak minimális többleteredményt hoz. Vagyis aki 70–80 órát dolgozik, nem feltétlenül végez arányosan több feladattal – egyszerűen jóval több időt tölt munkával.
Ennek oka nem a motiváció hiánya. Az agy figyelmi kapacitása véges. A tartós terhelés rontja a koncentrációt, lassítja a döntéshozatalt, és növeli a hibázás esélyét. A kreatív megoldások is ritkábban érkeznek meg akkor, amikor minden mentális energiánkat a következő határidő túlélésére fordítjuk.
A pihenés ezért nem a munka ellentéte, hanem annak része. Egy séta, egy nyugodt ebéd, egy képernyőmentes este vagy néhány nap szabadság lehetőséget ad arra, hogy az idegrendszer kilépjen a folyamatos készenléti állapotból. Sokszor éppen ekkor állnak össze azok a gondolatok, amelyek fölött órák óta hiába görnyedtünk.
Nem feltétlenül kell kevesebbet vállalni, de érdemes tudatosabban bánni az energiánkkal. Legyen vége a munkanapnak, legyenek valódi szünetek, és ne tekintsük gyengeségnek, ha elfáradunk. A szakmai teljesítményt ugyanis nem az mutatja meg, hány órán át voltunk elfoglaltak, hanem az, hogy abból mennyi időt töltöttünk valóban jó munkával.
Néha a leghatékonyabb következő lépés egyszerűen az, hogy becsukjuk a laptopot.
