Sokan azt hisszük, a jövő nyomaszt minket. Az, hogy mi lesz holnap, vagy jövőre, vagy tíz év múlva. De ha egy kicsit közelebbről nézzük a dolgot, kiderül: valójában a jelen “húzza szét” az idegeinket.
Nem tudjuk, mit tegyünk most. Nem látjuk tisztán, merre tovább. Nem érezzük, hogy lenne egy biztos pont, amibe kapaszkodhatnánk. És ez a belső zűrzavar az, amit az agyunk elkezd kivetíteni a jövőre. Ettől indul el a „mi lesz, ha…” spirál. És bármennyire is szeretnénk megnyugodni, minél inkább próbáljuk leállítani a gondolatokat, annál jobban zajong odabent minden.
Ezért teljesen érthető, ha az a jó tanács, hogy „ne aggódj”, valójában inkább csak olaj a tűzre. Az agyad nem egy kapcsoló – hogy kikapcsolod az aggodalmat, és kész. A belső feszültségnek valahogy ki kell jönnie.
Leírhatod. Naplóba, cetlire, telefon jegyzetbe – mindegy. Csak szedj ki belőle valamit. Kimondhatod. Egy barátnak, magadnak, akár hangosan a levegőbe. Kimozoghatod. Egy séta, egy jógaóra, egy futás, vagy csak tíz perc nyújtás a szőnyegen. Nem kell megoldanod mindent. Nem kell rendbe tenned a világot. Elég, ha csak egy “kis rést vágsz a zajba”.
Fontos tudatosítani, hogy a legtöbb aggodalom nem megoldásért kiált, hanem levegőért.
És ha adsz neki egy kis teret, már az is hatalmas könnyebbség lehet. Nem baj, ha épp nem tudod, mit tegyél. De ne hagyd, hogy emiatt az egész napod agyalással teljen. Adj magadnak engedélyt megállni. Lélegezni. Mozdulni.
