Furcsa dolog, de sokaknak ma már könnyebb végigdolgozni egy napot, mint igazán pihenni. A feladatokkal általában tudunk mit kezdeni. Kipipáljuk azokat, haladunk, válaszolunk, intézzük, szervezzük. A pihenéssel viszont sokszor nem tudunk mit kezdeni. Amikor végre lenne egy kis szabadidő, nem feltétlenül jön a megkönnyebbülés. Inkább valami nyugtalanság. Mintha még mindig csinálni kellene valamit.
Ennek az egyik oka, hogy a pihenés könnyen tűnik haszontalannak. A munka látszik, mérhető, kézzelfogható eredménye van. A pihenésnél nincs ilyen. Nem lesz tőle kitakarítva a lakás, nem fogy el három levél az inboxból és nem kerül pipa egyetlen feladat mellé se. Közben mégis ez az, ami sokszor a legjobban hiányzik. Nemcsak az idő a pihenésre, hanem az a belső engedély, hogy tényleg meg is álljunk.
Sokan annyira hozzászoktak a folyamatos készenléthez, hogy a csend vagy az üresjárat szinte kényelmetlen lesz. Ha épp nincs teendő, gyorsan keresünk valamit. Elővesszük a telefont, válaszolunk egy üzenetre, elindítunk még egy mosást, megnézünk valamit, ami nem sürgős, de legalább hasznosnak érződik. Néha nem is a munka a nehéz, hanem az, hogy ne töltsük ki rögtön valamivel a szabad perceinket.
Ehhez az is hozzájárul, hogy sokan a teljesítményen keresztül mérik magukat. Ha haladok, rendben vagyok. Ha csak ülök és pihenek, akkor mintha nem történne semmi értékes. Pedig a pihenés nem lustaság és nem elvesztegetett idő. Ugyanúgy része a normális működésnek, mint az alvás vagy az evés.
Talán ezért nehezebb néha pihenni, mint dolgozni. Mert dolgozni megtanultunk, lelassulni viszont nem igazán. Pedig nem kell mindig kiérdemelni a pihenést. Néha épp arra lenne a legnagyobb szükség, hogy ne csináljunk semmit, és ezt ne kelljen megmagyarázni.
