Nem tudom, te hogy vagy vele, de valamiért sokunknak nehezebb kedvesnek lenni saját magához, mint bárki máshoz. Másnak azonnal mondjuk: „Semmi baj, bárkivel megesik!”, „Tök érthető, hogy így érzed magad.” Aztán amikor velünk történik valami hasonló, beindul a belső kritikus: „Miért nem csináltad jobban?”, „Már megint elrontottad.” Ismerős?
Pedig létezik egy olyan gyakorlat – vagy inkább szemlélet –, ami az utóbbi években nem véletlenül lett kulcsszó a jóllétről szóló beszélgetésekben. Úgy hívják: self-compassion, magyarul önegyüttérzés. Talán kicsit furcsa szó elsőre, de a jelentése annál emberibb: bánj úgy magaddal, mintha a legjobb barátod lennél. Főleg akkor, amikor épp nem megy minden tökéletesen.
Ez nem önsajnálat, és nem kifogásgyártás. Az önegyüttérzés nem arról szól, hogy elkened a felelősséget, vagy hogy nem fejlődsz. Hanem arról, hogy közben sem bántod magad feleslegesen. Hogy nem attól vagy értékes, hogy mindig jól teljesítesz. Hogy a hibáiddal együtt is megérdemled a figyelmet, a pihenést, a gondoskodást.
És igen, ez tanulható. Ahogy megtanultunk túlórázni, multitaskingolni, hatékonynak lenni, úgy azt is újra meg lehet tanulni, hogy mikor kell megállni. Mikor van az a pillanat, amikor nem segít, ha még egy lapáttal ráteszel, csak az, ha leteszed végre azt, amit cipelsz.
Ha valamire szükség van most, ebben a túlhangolt, túlterhelt, “mindig-több-kell” világban, az nem még egy célkitűzés. Hanem egy kis belső csend. Egy kis figyelem. Egy olyan hang, ami nem nyom el, hanem megtart. És az a jó hír, hogy ez a hang lehet a tiéd.
Kezdd ott, hogy nem csak másokat sajnálsz meg, amikor szenvednek, hanem magadat is megöleled gondolatban. Nem mindig megy elsőre. De nem is kell tökéletesen csinálni. Elég, ha egyre többször próbálod meg. Ez már önmagában is együttérzés.
