Van az a fajta fáradtság, amit nem lehet egyszerűen egy rossz éjszakára fogni. Az ember nem beteg, nem történt semmi különös, mégis olyan, mintha a teste egész nap csak várna valamire. Ilyenkor könnyű több alvásra, jobb kávéra vagy komolyabb edzéstervre gondolni, pedig néha érdemes valami sokkal unalmasabbat megfigyelni: mennyi idő telik el két felállás között. Nem az számít ilyenkor, hány lépés gyűlik össze egy nap alatt, és nem is az, hogy volt-e edzés. Hanem az, hogy hány órán át marad a test ugyanabban a helyzetben e-mailek, megbeszélések, ebéd, utazás vagy esti sorozatnézés közben.
Az első ilyen nap általában kellemetlenül őszinte. Reggel kezdődik a munka, aztán mire az ember először tényleg feláll, könnyen eltelik másfél-két óra. Nem feltétlenül azért, mert olyan mély a koncentráció, hanem mert az ülés láthatatlan alapállapottá vált. A test nem kér külön engedélyt a mozgásra, a napirend pedig ritkán szól közbe, hogy ideje lenne helyzetet váltani. A WHO ajánlásai is külön foglalkoznak az ülő viselkedéssel, mert a mozgáshiány nem csak arról szól, jár-e valaki sportolni. Az is számít, mi történik a nap többi részében.
Ez elsőre bosszantó gondolat, mert kényelmesebb lenne azt hinni, hogy heti két edzés mindent helyretesz. Közben felszabadító is, mert nem kell minden szabad percet teljesítménnyé alakítani. Nem edzésterv kell minden órába, hanem több apró megszakítás. Távolabb lehet tenni a vizespoharat. Telefonálás közben lehet sétálni. Két feladat között belefér egy kör a lakásban, pár perc az erkélyen, vagy egy rövid szöveg elolvasása állva.
Az ülés-számla nem lustaságot mutat, inkább azt, hogyan van berendezve a nap. Ha a munka, a pihenés, az evés és a szórakozás is ugyanabban a testhelyzetben történik, nem csoda, ha estére tompa, székszerű fáradtság marad utána. Néha nem több motiváció kell, csak több alkalom arra, hogy a test visszatérjen a napba.
