Néha jól esik kicsit visszanézni, átgondolni, honnan jöttünk, mit éltünk meg és persze azt is, merre tartunk. Az önreflexió fontos – segít tanulni, fejlődni, kapcsolódni önmagunkhoz. De van az a pont, amikor a múlt elemzése vagy a jövő lehetőségeinek túlgondolása már nem épít, hanem elkezd húzni lefelé. Ilyenkor nemcsak a jelen csúszik ki a kezünkből, hanem beindul egy olyan szorongás kör, amiből nehéz kiszállni.
Gyakori, hogy annyira belefeledkezünk abba, mit kellett volna másképp csinálni, vagy épp mi lenne a “tökéletes” következő lépés, hogy közben elfelejtünk ott lenni, ahol épp vagyunk. A pillanatban. Pedig az élet, a valódi, megélt élet mindig most történik – nem tegnap, nem holnap. Az agyunk viszont sokszor máshol jár. Terveket szövöget, forgatókönyveket gyárt, bánkódik, aggódik. És észrevétlenül bekúszik a szorongás.
Érdekes, de az ilyen belső zaklatottság néha akkor jön, amikor tényleg el vagyunk havazva. Amikor benne vagyunk a pörgésben, van egy konkrét feladat, egy cél, ami visz előre. A baj inkább akkor jön, amikor végre van egy kis nyugi. Egy kis csend. Egy kis idő önmagunkkal. Mert ilyenkor kerülnek elő azok a kérdések, amik máskor elbújnak a napi rohanás mögött.
És ez nem baj. Tényleg nem. Csak érdemes odafigyelni, hogyan bánunk ezekkel a gondolatokkal. Mert bár fontos tanulni a múltból és álmodni a jövőről, ha mindeközben megfeledkezünk arról, amit éppen most élünk át, akkor valójában lemaradunk az életről. Ez az arány – a múlt, a jelen és a jövő között – sokkal többet számít, mint gondolnánk. Nem kell mindig mindent megérteni. Néha az is elég, ha csak jelen vagyunk. Tudatosan, kíváncsian, nyitottan. Mert lehet, hogy a legnagyobb békénk épp ott vár ránk, ahol eddig nem is kerestük: itt és most.
