Van egy érdekes dolog abban, ahogy a figyelmünk működik: sokszor nem azt vesszük észre először, ami rendben van, hanem azt, ami hiányzik. És ez sokszor hoz elégedetlenséget az életünkben.
Hajlamosak vagyunk a nap végén csak azt látni, hogy mivel maradtunk el vagy mit kellett volna máshogy. Pedig van egy más nézőpont is.
Persze ez nem hiba bennünk. Az elménk természetes módon gyorsan kiszúrja a veszélyt, a bizonytalanságot, a hiányt. Evolúciós szempontból ez érthető: ami fenyegető, arra érdemes figyelni. A gond ott kezdődik, amikor ez a figyelmi rendszer átveszi az irányítást, és a nap végén szinte csak azt látjuk, ami nem volt elég.
Pedig közben gyakran történnek működő dolgok is. Elintéztünk valamit, amit halogattunk. Volt egy őszinte beszélgetésünk. Valaki kedves volt velünk. Mi is türelmesebbek voltunk, mint máskor. Megoldottunk egy apróságot. Kibírtunk egy nehéz helyzetet.
Ezek nem mindig látványos sikerek. Az agy jutalmazó rendszere sem feltétlenül ünnepli ezeket nagy tűzijátékkal. De ha rendszeresen megállunk és észrevesszük azokat, akkor tanítjuk a figyelmünket. A pszichológiában ezt nem varázslatként értelmezzük, hanem figyelmi és értékelési mintázatként…
Amit gyakran veszünk észre, annak idővel nagyobb súlya lesz a belső térképünkön.
És ez azért nagyon fontos, mert az élettel való elégedettség sokszor nem abból születik, hogy minden rendben van. Hanem abból, hogy a nehézségek mellett is képesek vagyunk érzékelni: van, ami tart, van, ami halad, van, ami már most is érték.
Ez gyakorlás kérdése. Naponta pár másodperc is számít. Nem kell hálanaplót vezetni, ha az idegen tőlünk. Elég lehet este feltenni egy egyszerű kérdést: „Mi működött ma, akár csak kicsiben?”
Mert amit észreveszünk, azt az agyunk elkezdi fontosnak tartani.
