A „több” elég könnyen mérhető. Több pénz, több ruha, több utazás, több követő, több program. Az „elég” viszont sokkal nehezebb kérdés. Hol van az a pont, amikor már nem hozzáadunk az életünkhöz, hanem egyszerűen csak halmozunk?
A pszichológia szerint ennek az egyik oka a hedonikus adaptáció. Ez azt jelenti, hogy viszonylag gyorsan hozzászokunk azokhoz a dolgokhoz, amik eleinte örömet szereznek. Egy új telefon néhány hétig izgalmas, egy fizetésemelés egy ideig felszabadító, egy nagyobb lakás pedig először hatalmas előrelépésnek tűnhet. Aztán lassan mindegyikből „normális” lesz. Az elvárásaink pedig észrevétlenül feljebb csúsznak.
Ráadásul ritkán csak magunkhoz mérjük, hogy mi számít elégnek. A társas összehasonlításról szóló kutatások régóta azt mutatják, hogy mások helyzete erősen befolyásolja, hogyan értékeljük a sajátunkat. Ami tegnap még bőségesnek tűnt, ma könnyen kevés lehet, ha körülöttünk mindenki látványosan többet mutat.
Az „enoughness” éppen ezt próbálja megfordítani. Nem azt kérdezi, hogyan lehetne még több, hanem azt: mi az a szint, ami már valóban kielégítő?
Ez a döntéseinkben is érdekes. A pszichológiában különbséget szoktak tenni azok között, akik mindenáron a lehető legjobb választást keresik, és azok között, akik megelégszenek egy elég jó megoldással. A maximalizálók sokszor több időt töltenek összehasonlítással, és hajlamosabbak utólag azon gondolkodni, vajon létezett-e jobb lehetőség.
Talán az „elég” nem is egy konkrét szám. Inkább egy előre meghúzott határ.
Mennyi ruha fér bele kényelmesen a szekrénybe? Hány program után kezd fárasztóvá válni egy hétvége? Mennyi pénz ad biztonságot, és honnantól kezdünk csak egy újabb számot kergetni?
Az „enoughness” nem a lemondás filozófiája.
Inkább annak felismerése, hogy ha nem döntjük el, mi az elég, a „több” számára soha nem lesz felső határ.
