Sokáig könnyű belecsúszni abba a gondolkodásba, hogy a pozitivitás mindenre megoldás. Ha valami rossz történik, akkor gyorsan át kell keretezni, meg kell találni benne a jót, és menni tovább. Jól hangzik, hatékonynak tűnik, és kívülről még erősnek is látszik.
Csakhogy ennek van egy ára.
Amikor valaki folyamatosan a „fényes oldalt” keresi, könnyen elkezdi érvényteleníteni a saját érzéseit. A feszültséget, a csalódottságot vagy a dühöt nem eltünteti, csak félretolja. Ettől viszont nem lesz könnyebb, inkább csak csendben gyűlik tovább.
Sok céltudatos, jól teljesítő ember működik így. A fókusz a megoldáson van, az előrelépésen, ezért a negatív érzésekre úgy tekintenek, mint akadályokra. Valójában viszont ezek inkább jelzések. Információk arról, hogy mi történik belül.
Egy hasznosabb megközelítés nem az, hogy azonnal „kijavítjuk” a hangulatot, hanem az, hogy először észrevesszük és megnevezzük azt, ami van. Egyszerűnek tűnik, néha még furcsának is, de működik.
Amikor valaki kimondja magának, hogy „ez most csalódottság” vagy „ez most szorongás”, azzal már egy lépést tett a feldolgozás felé. Az agy nem próbálja tovább elnyomni az érzést, hanem elkezdi kezelni. A feszültség csökken, a figyelem pedig visszatér.
Ez nem önsajnálat és nem is a negatív állapotban ragadás. Inkább egy tisztább, őszintébb kiindulópont.
És éppen ez az, ami végül segít valódi, nem erőltetett pozitivitáshoz jutni. Nem azért lesz könnyebb előrelépni, mert valaki elnyomta, amit érez, hanem mert szembenézett vele.
A folyamatos „nézd a jó oldalát” hozzáállás helyett sokkal többet ad, ha teret kapnak az érzések. Megnevezve, elismerve, nem elhallgattatva.
Innen már tényleg lehet haladni.
