Sokszor azt hisszük, maga a feladat fáraszt el. A teendők, a határidők, a napi ügyintézés. Pedig gyakran nem ezek merítenek ki igazán, hanem mindaz, amit közben érzünk. A feszültség, az idegeskedés, az állandó belső reagálás.
Egy feladat önmagában ritkán elviselhetetlen. Az teszi nehézzé, amit hozzáteszünk. Az, hogy bosszankodunk rajta, hogy igazságtalannak érezzük, hogy közben mások viselkedésén rágódunk, vagy azon, mit kellett volna máshogy mondani. Ezek az érzések folyamatosan ott futnak a háttérben, és sokkal több energiát visznek el, mint maga a cselekvés.
A mindennapokban rengeteg apró helyzet van, ami automatikus reakciót vált ki belőlünk. Egy hangnem, egy félmondat, egy váratlan akadály. Ilyenkor nemcsak megoldunk valamit, hanem érzelmileg is beleállunk. Védekezünk, felhúzzuk magunkat, magyarázunk magunkban. Ez a belső munka láthatatlan, mégis fárasztó.
Idővel kialakulhat az az érzés, hogy minden túl sok. Pedig sokszor nem a feladatok szaporodtak el, hanem az érzelmi terhelés nőtt meg körülöttük. A folyamatos készenlét, hogy reagálni kell, állást kell foglalni, valamit érezni kell mindenhez.
Amikor valaki elkezd kevesebbet reagálni, gyakran meglepődik, mennyivel könnyebbé válik ugyanaz a nap. Nem azért, mert kevesebb a teendő, hanem mert nem rak minden helyzetre plusz érzelmi súlyt. Nem minden inger személyes, és nem minden helyzet kér belső kommentárt.
Ez nem közöny és nem elfojtás. Inkább tudatos különbségtétel. Annak felismerése, miszerint a feladat elvégezhető anélkül is, hogy közben végig feszültségben lennénk. Hogy az érzéseink fontosak, de nem kell mindegyiket automatikusan követni.
Amikor ez a szemlélet lassan beépül, a kimerültség is csökken. Nem látványosan, nem egyik napról a másikra, hanem csendben. Kevesebb belső zaj, kevesebb felesleges kör. És gyakran kiderül, hogy nem a feladat volt nehéz, hanem mindaz, amit közben magunkra vettünk.
