Képzeld el, hogy egy meleg nyári estén leülsz a ház elé egy székre. Nem csinálsz semmi különöset, csak ott vagy. Először talán furcsa a csend, aztán feltűnik a szomszéd, odaköszön, megáll pár szóra. Később jön még valaki, aztán egy harmadik is… Egyszer csak azon kapod magad, hogy egy kis társaság alakult ki körülötted – teljesen spontán. Ez Tajvanon mindennapos jelenség, van is rá szavuk: Jia Ren.
Ez a szokás nem valamiféle rendezvény, nem egy szervezett közösségi program. Csak az, hogy kiteszed magad a világ elé és hagyod, hogy történjenek a kapcsolódások. A tajvani Jia Ren tulajdonképpen pontosan az, amit régen a magyar falvakban a ház előtti pad jelentett. Esténként kicsoszogtak a ház elé, leültek és hagyták, hogy az élet elsétáljon előttük. Volt, hogy a beszélgetés percekig tartott, volt, hogy órákig. Nem kellett hozzá se internet, se meghívó – csak nyitottság.
A mai világban egyre ritkább az ilyen közvetlen, váratlan találkozás. Bezárkózunk a képernyő elé, elbújunk a kerítések mögött. Pedig a személyes kapcsolódás nemcsak jó érzés, hanem mentálisan is támaszt ad. Egy mosoly, egy gyors történet vagy egy váratlan nevetés olyan hétköznapi erőforrás, amit nem pótol semmilyen chat-ablak.
Ha szeretnéd visszacsempészni az életedbe ezt a fajta természetes közösségi jelenlétet, próbáld ki: válassz egy napszakot, amikor rendszeresen kiülsz a ház elé, az erkélyre vagy egy padra a lakóház előtt. Nem kell semmit „csinálni” – csak lenni. Lehet, hogy az elején senki nem áll meg, de idővel észre fogod venni, hogy az emberek figyelnek, integetnek, megállnak egy szóra.
A Jia Ren varázsa éppen ebben rejlik: lassan, szinte észrevétlenül újra felépül körülötted egy apró közösség. És ahogy Tajvanon, nálad is egyszer csak természetes lesz, hogy a nap végén nem a képernyő, hanem a ház előtti szék vár – mert tudod, hogy ott mindig történhet valami jó.
