Furcsán hangzik, mert mindenhol azt halljuk, hogy mindig többre kell törekedni. Fejlődni, növekedni, szintet lépni. Mintha az élet egy folyamatos felfelé menetelés lenne, ahol mindig a következő lépcső számít.
Közben meg egyre többen érzik azt, hogy valami mégsem stimmel. Nem feltétlenül azért, mert rossz körülmények között élnek. Sokan egészen jól élnek. Van bevétel, van hol lakni, néha még utazás is belefér. Mégis ott van egy halk, de állandó érzés: lehetne jobb.
És innen indul a végtelen kör. Ami tegnap még cél volt, az ma már alap. Amiért régen megdolgoztál, az ma már kevésnek tűnik. És mindig van egy következő szint, ami épp csak egy karnyújtásnyira van. A gond nem feltétlenül a pénzzel van.
Hanem azzal, hogy közben észrevétlenül megemeljük a saját elvárásainkat. Nem a körülményeinkhez mérjük, hogy jól vagyunk-e, hanem ahhoz a képhez, amit fejben kialakítottunk arról, hogy milyennek kellene lennie az életünknek. És ez a kép ritkán reális. Tele van mások életének részleteivel, közösségi médiából összeszedett pillanatokkal, meg azzal az érzéssel, hogy „ennél azért többre vagyok képes”.
Lehet, hogy igaz. De közben könnyű úgy élni, hogy sosem érkezünk meg sehova. Mert mindig van egy újabb szint. Egy jobb lakás. Több pénz. Több élmény. Több szabadság. És ha mindig ehhez mérünk, akkor a jelen szinte automatikusan kevés lesz.
Ezért érdemes néha nem feljebb tenni a lécet, hanem lejjebb.
Nem feladni, nem lemondani. Csak visszanézni arra, hogy honnan indultál. Mi volt az, amire egyszer azt mondtad: „ha ez meglesz, már jó lesz”. Sokszor már ott vagy. Csak közben elfelejtetted észrevenni.
A pénz adhat kényelmet. Biztonságot. Lehetőségeket. De azt az érzést, hogy „rendben van az életem”, nem a számok döntik el. Hanem az, hogy hova teszed a lécet. És néha az a legnagyobb előrelépés, ha nem emeled tovább.
