A japánoknál van egy egyszerű mondás: hara hachi bu. Nagyjából annyit jelent, hogy addig egyél, amíg 80 százalékig jól nem laksz. Nem teljesen tele, nem a „még egy falat is alig fér belém” állapotig, csak épp addig a pontig, ahol már jólesően elégedett vagy.
Elsőre ez kicsit furcsán hangzik. Hiszen sokunknak az a megszokott, hogy akkor fejezzük be az evést, amikor már tényleg tele vagyunk. Sőt, gyakran még utána is fogyasztunk valamit. A hara hachi bu viszont pont az ellenkezőjét javasolja: állj meg egy kicsivel hamarabb.
És ebben van valami meglepően felszabadító. Nem arról szól, hogy lemondasz dolgokról, vagy hogy szigorú szabályokat követsz. Inkább arról, hogy elkezdesz figyelni. Az ízekre, a tempóra, a saját tested jelzéseire. Arra a finom határra, amikor már nem az éhség, hanem a megszokás vagy a „még egy kicsi belefér” visz tovább.
Közben a tested is meghálálja ezt a fajta mértéktartást. Ha nem eszed teljesen tele magad, az emésztésednek is könnyebb dolga lesz, nem nehezedik rád az a jól ismert „túl sok volt” érzés, és az energiaszinted is egyenletesebb marad. Hosszabb távon pedig segíthet abban, hogy ritkábban csússz bele a túlevésbe.
A hara hachi bu azt is jelenti, hogy lassítasz. Nem eszel fél szemmel a telefonra nézve, nem kapkodsz két meeting között. Hanem tényleg ott vagy az étkezésnél. És közben észreveszed, hogy valójában kevesebb is elég. Nem azért, mert meg kell elégedni kevesebbel, hanem mert ennyi pont elég.
Sokan egyébként azért szeretik ezt a szemléletet, mert nem erőltet. Nem tilt, nem számol, nem címkéz. Egyszerűen csak ad egy kapaszkodót: hagyj egy kis helyet! A testednek, az energiádnak, sőt még a következő étkezésnek is.
A hara hachi bu mögött persze ott van az a japán életérzés is, ami a mértékletességről és az egyensúlyról szól. Nem a tökéletességet keresi, hanem azt a pontot, ahol jól érzed magad a saját ritmusodban.
