Sokszor úgy élünk, mintha a napunknak nem lennének határai. Befejezzük a munkát, és máris válaszolunk egy üzenetre, bevásárolunk, vacsorát készítünk, vagy megpróbálunk jelen lenni a családunkkal. Közben azt várjuk magunktól, hogy az egyik szerepből a másikba azonnal, minden nehézség nélkül átlépjünk.
Pedig az elménk nem kapcsoló.
A munka ritmusa gyakran gyors, fókuszált és feladatorientált. Döntéseket hozunk, problémákat oldunk meg, reagálunk mások igényeire. Amikor véget ér a munkanap, a testünk lehet, hogy már otthon van, a figyelmünk azonban még mindig a félbehagyott feladatok, a határidők és a másnapi teendők körül jár.
Ezért fontosak az átmenetek.
Egy rövid séta, néhány perc csend, egy zuhany vagy akár az átöltözés is jelezheti, hogy lezárult a nap egyik szakasza. Nem kell különleges rituáléra gondolni. A lényeg a tudatosság, felismerni: időre van szükségünk ahhoz, hogy megérkezzünk a következő helyzetbe.
Ezt az időt könnyű elvesztegetett időnek tekinteni. Úgy érezhetjük, hogy inkább gyorsan el kellene intéznünk még valamit, rendet kellene raknunk, vagy hasznosan kellene töltenünk az estét. Pedig az átmenet nem üresjárat. Éppen ez teszi lehetővé, hogy később valóban figyelni tudjunk.
Ha nincs átmenet, könnyen magunkkal visszük a munka feszültségét. Türelmetlenebbek lehetünk, nehezebben kapcsolódunk másokhoz, és még pihenés közben is azt érezzük, hogy tennünk kellene valamit.
Érdemes ezért kialakítani egy egyszerű lezáró rutint. Írjuk le a másnapi feladatokat, némítsuk le a munkahelyi értesítéseket, majd adjunk magunknak húsz percet, amelyben nem kell teljesíteni. Ez lehet séta, zenehallgatás, teázás vagy csak néhány nyugodt perc.
Az átmenet nem lassítja az életünket. Viszont segít abban, hogy ne csak fizikailag, hanem fejben is megérkezzünk oda, ahol éppen vagyunk.
