Sokáig úgy beszéltünk az ambícióról, mintha annak csak egy iránya lenne: felfelé. Jobb pozíció, nagyobb fizetés, több követő, látványosabb eredmények. Az a kép él bennünk, hogy aki igazán törekszik valamire, az mindig növekedni akar. Többet vállal, magasabbra céloz, és lehetőleg közben még inspiráló is marad.
Csakhogy az ambíció nem feltétlenül a folyamatos gyarapodásról szól. Néha éppen arról, hogy valaki pontosan tudja, mi az, amiből nem kér többet. Nem akar vezető lenni csak azért, mert ez lenne a következő logikus lépés. Nem akar minden hobbiból mellékállást, minden gondolatból tartalmat, minden kapcsolatból kapcsolatépítést csinálni. Szeretne jól dolgozni, de nem akarja, hogy a munkája legyen a személyisége.
Ebben az értelemben az átlagos élet nem a vágyak hiánya, hanem a vágyak tudatos rendezése. Egy nyugodt reggel, egy kiszámítható munkanap, idő vacsorát főzni, találkozni a barátokkal, vagy csak úgy sétálni céltalanul. Ezek nem látványos célok, mégis sok fegyelmet igényelnek egy olyan kultúrában, amely állandóan azt sugallja, hogy még nem tartunk sehol.
A pszichológiában régóta ismert, hogy a külső elismerésre épülő célok könnyen eltolják a figyelmet attól, ami valóban fenntartható elégedettséget ad. A teljesítmény önmagában nem probléma, de ha kizárólag összehasonlításból és bizonyítási vágyból táplálkozik, gyorsan kimerítővé válhat.
Az „átlagos” szó persze rossz hírű. Gyakran a középszerűséggel, a beletörődéssel vagy a lehetőségek elpazarlásával azonosítjuk. Pedig van különbség aközött, hogy valaki lemond a saját életéről, és aközött, hogy tudatosan nem akar részt venni minden versenyben. Az egyik passzivitás, a másik határhúzás. Az egyik mögött félelem lehet, a másik mögött önismeret.
Ez különösen nehéz ma, amikor szinte mindenből teljesítmény lesz. Mérjük az alvást, optimalizáljuk a reggeleket, dokumentáljuk a pihenést, és még a kikapcsolódásból is projektet csinálunk. Közben könnyű elfelejteni, hogy egy jó élet nem feltétlenül látványos. Lehet csendes, ismétlődő, kívülről szinte eseménytelen, mégis stabil és tartalmas. És ettől még nem lesz kevésbé értékes vagy bátor.
Lehet tehát ambiciózus döntés nemet mondani egy előléptetésre, megmaradni egy szerethetően egyszerű életnél, vagy nem monetizálni azt, amit örömből csinálunk. Nem azért, mert félünk a többtől, hanem mert felismerjük, hogy a több nem mindig jelent jobbat.
