Amikor azt mondjuk otthon, hogy végre csend van, többnyire csak azt értjük alatta, hogy nem szól a tévé, nem beszél senki és a telefon se pittyeg. Közben zúg a hűtő, dolgozik a kazán, morajlik az utca, elindul a lift, a szomszédban becsukódik egy ajtó. Csak éppen ezeket már alig halljuk.
Ennek van egy pszichológiai magyarázata is: habituációnak, vagyis hozzászokásnak hívják azt a jelenséget, amikor az ismétlődő, jelentéktelennek ítélt ingerre egyre kisebb választ adunk. Az agyunk nem akar minden másodpercben újra foglalkozni a hűtő búgásával. Attól azonban a hang még ott van. Érdekes módon sokszor akkor vesszük észre, mennyire nem volt csend, amikor a gép hirtelen leáll. Aztán kimegyünk az erdőbe, ahol madarak énekelnek, levelek zizegnek, rovarok zümmögnek, ágak reccsennek, mégis azt mondjuk: milyen jó ez a csend. Pedig akusztikai értelemben az erdő se néma. A különbség inkább a hangkörnyezet minőségében van. A környezetpszichológiában régóta kutatják, miért lehet regeneráló a természet. A figyelemhelyreállítás elmélete szerint a hétköznapokban sok olyan helyzet vesz körül bennünket, ami tudatos, irányított figyelmet követel. A természet ezzel szemben gyakran úgy köti le a figyelmünket, hogy közben nem kell erőlködnünk. Ezt szokták „lágy fascinációnak” nevezni: meghalljuk a madarat, a szelet vagy a patakot, érdekes számunkra, de nem követel választ, döntést vagy azonnali reakciót. Ráadásul kísérletekben azt is találták, hogy természetes hangok hallgatása kedvezőbb lehet a stressz utáni regeneráció szempontjából, mint bizonyos környezeti zajok. Vagyis lehet, hogy amikor az erdőben azt mondjuk, „micsoda csend”, valójában nem a hangtalanságot élvezzük. Hanem azt, hogy végre olyan hangok vesznek körül, amik nem akarnak tőlünk semmit. Talán ez a valódi különbség csend és csend között.
