Van az a pont, amikor az ember rájön: már megint úgy nyitotta meg az Instagramot, hogy közben semmi dolga nem volt ott. Nem keresett senkit, nem várt üzenetet, nem akart megnézni semmit. Csak… ott termett. Mint amikor az ember kinyitja a hűtőt, belenéz, majd becsukja, pedig pontosan tudja, hogy öt perce sem volt benne semmi izgalmas.
Ilyenkor szokott jönni a nagy elhatározás: digitális detox. Hétvége telefon nélkül. Egy hét közösségi média nélkül. Értesítések kikapcsolva, alkalmazások törölve, az ember pedig már előre látja magát, ahogy kisimult arccal olvas egy könyvet valami napsütötte ablak mellett.
Aztán hétfő reggel megérkezik egy munkahelyi üzenet, a futár értesítése, a családi csoportchat, és az egész nagy digitális megtisztulás körülbelül olyan gyorsan ér véget, mint egy januári életmódváltás a maradék bejgli mellett.
Talán nem is az a kérdés, hogyan tűnjünk el teljesen a digitális világból. Inkább az, hogyan ne engedjük, hogy minden üres pillanatunkat automatikusan elfoglalja.
Mert a telefon önmagában nem ellenség. Térkép, fényképezőgép, jegyzetfüzet, munkaeszköz, kapcsolattartás és fél életünk egyetlen tenyérnyi tárgyban. Nem reális úgy tenni, mintha holnaptól nem lenne rá szükségünk. De attól még lehetnek határaink.
Például nem muszáj a reggelt azzal kezdeni, hogy még félig csukott szemmel megnézzük, ki mit posztolt az éjszaka. Nem kell minden pittyenésre azonnal reagálni. És talán a vécére sem feltétlenül szükséges magunkkal vinni az egész internetet.
A digitális határok pont attól működhetnek, hogy nem látványosak. Nem kell hozzájuk elvonulni egy erdei házba, és nem jár értük jelvény sem. Apró döntések ezek arról, hogy mikor vagyunk elérhetőek és mikor nem.



