Nem tudom, mikor lett teljesen természetes, hogy már a csendet is valamivel ki kell tölteni. Reggel még félig csukott szemmel kávét főzünk, de a telefon már ott van a konyhapulton, és valaki beszél hozzánk. Podcast, rádió, YouTube-videó, zene, hírek, bármi. Csak ne legyen túl nagy csend, mert akkor esetleg meghalljuk, hogy mit gondolunk.
Innen nézve egy csendnap egészen ártatlan kis kísérletnek tűnik. Huszonnégy óra zene, podcast, videók és háttérben duruzsoló sorozatok nélkül. Nem kell kolostorba vonulni, némasági fogadalmat tenni vagy hegytetőn meditálni. Beszélgetni ér. Dolgozni is. Csak éppen nem kapcsolunk be valamit azért, hogy mindig történjen körülöttünk valami.
Az első néhány óra valószínűleg furcsa. A reggeli készítése közben hiányzik a megszokott műsor. Az autóban vagy a buszon nincs zene. Főzés közben senki nem mesél a háttérben egy háromrészes bűnügyről. Még a mosogatás is gyanúsan hosszúnak tűnik, ha közben csak… mosogatunk.
Aztán elkezdenek előkerülni azok a hangok, amiket általában sikeresen elnyomunk. A hűtő zúgása. Az utca. A szomszéd ajtaja. A vízforraló kattogása. Saját magunk.
És talán pont ez benne a legérdekesebb. Nem feltétlenül az, hogy a csend megnyugtat. Lehet, hogy először kifejezetten idegesít. Mert kiderül, milyen gyakran nyúlunk automatikusan valamilyen tartalom után. Nem azért, mert tényleg szeretnénk meghallgatni, hanem mert várni kell öt percet. Mert sétálunk. Mert főzünk. Mert egyedül vagyunk.
Pedig nem biztos, hogy minden üres perc valami probléma, amit meg kell oldani.
Egy csendnap végére valószínűleg nem világosodunk meg, és másnap ugyanúgy örömmel indítjuk el a kedvenc zenénket. De talán észrevesszük, hogy a csend nem valaminek a hiánya. Hanem egy olyan tér, amit az utóbbi időben szinte teljesen telepakoltunk.
És néha egészen jó érzés nem bekapcsolni semmit.
