Van egy japán szó, a ma (間), amit nehéz egyetlen magyar szóval visszaadni. Jelenthet teret, szünetet, két dolog közötti ürességet. Elsőre talán nem hangzik különösebben izgalmasnak, mégis van benne valami, ami nagyon betalál a mai, állandóan zsúfolt hétköznapokban. A ma ugyanis nem egyszerűen azt jelenti, hogy valami nincs ott. Inkább azt, hogy végre van hely.
Ez azért érdekes, mert mi általában elég rosszul viseljük az üres helyeket. Ha van egy szabad polc, hamar kerül rá valami. Ha felszabadul egy este, rögtön elkezdjük szervezni. Ha egy beszélgetésben beáll pár másodperc csend, máris úgy érezzük, valakinek mondania kell valamit. Még a buszra várva is automatikusan előkerül a telefon, nehogy véletlenül csak úgy álldogáljunk két percig.
Pedig lehet, hogy éppen ezektől a kis üres részektől lenne könnyebb minden más.
A lakás is egészen máshogy tud hatni, ha nem akarunk minden négyzetcentimétert kihasználni. A napunk is élhetőbb, ha nem egymás mellé préselt programokból áll. És talán egy beszélgetés is intimebb tud lenni attól, hogy nem félünk benne a csendtől. Nem kell mindig történnie valaminek ahhoz, hogy jól legyünk.
A „ma” leginkább arról szól, hogy az ürességet ne automatikusan hiánynak lássuk. Néha az üres asztal nyugalom. A szabad délután lehetőség. A csend pedig nem feltétlenül kínos, csak csend.
Talán ezért is érdemes néha ellenállni annak a késztetésnek, hogy mindent azonnal kitöltsünk. Nem újabb feladattal, nem még egy tárggyal, nem háttérzajjal, nem görgetéssel. Egyszerűen hagyni egy kis helyet a napban, az otthonban vagy a fejünkben.
Mert furcsa módon néha pont attól lesz több az életünk, hogy valamiből egy kicsit kevesebb marad.
