Néha elég csak körülnézni, és máris úgy érezhetjük, hogy mindenki jobban bírja nálunk. Az egyik ismerősünk munka után még edzeni megy, a másik hétvégén programról programra jár, valaki pedig úgy tűnik, egyszerre dolgozik, gyereket nevel, főz, sportol és még arra is marad energiája, hogy mosolyogva meséljen róla. Mi pedig közben már attól elfáradunk, hogy végiggondoljuk a következő hetet. Ilyenkor könnyen megjelenik a kérdés: velem van a baj?
Pedig az összehasonlítás ritkán igazságos. Mások életéből leginkább azt látjuk, amit kifelé mutatnak. Nem tudjuk, mennyit alszanak, milyen segítséget kapnak, mit hagynak ki az életükből, vagy milyen árat fizetnek azért, hogy ennyi mindent elbírjanak. Mi viszont a saját fáradtságunkat belülről ismerjük, minden apró részletével együtt. Így könnyű azt hinni, hogy mások erősebbek, mi pedig valamiért kevésbé vagyunk terhelhetők.
Ráadásul tényleg nem vagyunk egyformák. Van, akit feltölt a társaság, másnak egy zsúfolt nap után csendre van szüksége. Valaki jól működik kevés alvással egy ideig, más már egy rossz éjszaka után is nehezebben koncentrál. Az is számít, milyen élethelyzetben vagyunk, mennyi felelősséget viszünk, mennyi stressz ér bennünket, és van-e lehetőségünk valóban pihenni.
A nehézség sokszor ott kezdődik, amikor a saját határainkat gyengeségként értelmezzük. Ha azt gondoljuk, hogy „ezt más is kibírja, nekem is kellene”, könnyen túlhajthatjuk magunkat csak azért, hogy megfeleljünk egy láthatatlan mércének. Pedig attól, hogy valaki más többet vállal, még nem biztos, hogy nekünk is ugyanaz a tempó való.
Talán érdemesebb azt kérdezni magunktól, hogy mi mire bírjuk jól, és nem azt, hogy másokhoz képest mennyit. A saját határaink felismerése nem kudarc. Inkább egyfajta önismeret, ami hosszú távon sokkal többet ér annál, mint hogy mindenáron lépést tartsunk másokkal.
