A telefon ma már nem egyszerűen eszköz, hanem szinte állandó háttérszereplő. Ott van várakozás közben, két feladat között, lefekvés előtt, sőt gyakran egy beszélgetés vagy film mellett is. Első pillantásra logikusnak tűnik: amikor nincs mit csinálni, kéznél van egy gyors és könnyű szórakozási lehetőség. A kérdés azonban bonyolultabb annál, hogy a telefon pusztán megszünteti az unalmat. Könnyen lehet, hogy közben át is alakítja azt, amit unalmasnak érzékelünk.
A digitális felületek gyors váltásokra, rövid tartalmakra és folyamatos újdonságra épülnek. Minden mozdulat után új kép, üzenet vagy videó jelenhet meg, ezért a figyelem szinte állandó készenléti állapotba kerül. Ez az ingergazdag környezet magasabb tempóhoz szoktatja az elmét. Emiatt a lassabb tevékenységek, például egy hosszabb olvasmány, egy séta vagy akár egy megszakítás nélküli beszélgetés kevésbé tűnhet vonzónak. Nem azért, mert önmagukban érdektelenebbek lettek, hanem mert ritkábban kínálnak azonnali jutalmat. A telefon tehát nemcsak kitölti az üres perceket, hanem csökkentheti a toleranciát azokkal a helyzetekkel szemben, amelyekben nem történik rögtön valami.
Közben az unalom jelentése is megváltozik. Korábban természetesebb része volt a várakozásnak, az utazásnak vagy egy csendes délutánnak. Ma már néhány másodpercnyi tétlenség is elég ahhoz, hogy megjelenjen a késztetés: történjen valami, lehetőleg azonnal. Így könnyű összekeverni a valódi unalmat azzal a rövid nyugtalansággal, ami egyszerűen abból fakad, hogy éppen nincs új inger.
Az unalom ráadásul nem feltétlenül haszontalan állapot. Bár kellemetlen lehet, gyakran jelzi, hogy a figyelem új irányt keres. Ilyenkor születhetnek ötletek, kerülhetnek elő elfelejtett gondolatok, vagy egyszerűen lehetőség nyílik arra, hogy az elme ne külső tartalmakra reagáljon. Ha azonban minden ilyen pillanatot azonnal megszakít egy értesítés vagy néhány perc görgetés, ez a belső átállás elmaradhat.
A probléma ezért nem az, hogy a telefon szórakoztat. Inkább az, hogy túl gyorsan old meg egy olyan helyzetet, aminek talán lenne saját folytatása is. Amikor valaki automatikusan a képernyőhöz nyúl, nem mindig valódi unalmat próbál megszüntetni. Lehet szó fáradtságról, halogatásról, társas feszengésről vagy egyszerű megszokásról is.
Talán érdemes néha néhány percet szabadon hagyni, nem digitális önfegyelemből, hanem kíváncsiságból. Egy kis csend néha nem hiány, hanem feldolgozási idő a figyelem számára. Így kiderülhet, hogy az unalom valóban üresség-e, vagy csak egy rövid átmenet valami más felé.
