Van az az érzés, amikor valami „beakad” a fejedben, és onnantól minden mintha azt igazolná vissza. Mintha a világ összebeszélt volna, hogy bizonyítson valamit, amit amúgy sem szerettél volna elhinni. Például: „úgysem vagyok elég jó” – és lám, valaki nem válaszol az üzenetedre. „Mindenki önző” – és a kasszánál valaki eléd furakodik. De vajon tényleg a világ ilyen… vagy csak te látod így?
Itt jön képbe az, amit úgy hívunk: észlelés-hurok. A dolog lényege, hogy az agyunk nem objektív. Amit hiszünk, az befolyásolja, mit veszünk észre. Aztán amit észreveszünk, visszaigazolja, amit hittünk. Ez az a pont, ahol a gondolataink nemcsak értelmeznek, hanem elkezdik gyártani is a valóságot.
Ez nem misztikus hókuszpókusz – ez kognitív pszichológia. Az agyunk szelektál, mert túl sok információ jön szembe. Így amit fontosnak hiszünk, azt előnyben részesíti. És amitől félünk, azt is. Így történik az, hogy valaki, aki retteg attól, hogy elutasítják, lépten-nyomon elutasítottságot fog „észrevenni” – még ott is, ahol talán csak semleges a helyzet.
A legnagyobb trükk az egészben? Hogy ezt a hurkot nagyon nehéz belülről észrevenni. Hiszen minden bizonyíték megvan hozzá. A világ valóban ilyennek tűnik. Csak épp nem vesszük észre, hogy mi irányítjuk a fókuszt, és közben kihagyunk minden mást, ami ellentmondana az alapfeltevésünknek.
Ezért fontos a tudatosság. Nem azért, hogy pozitív mantrákkal letakarjuk a nehézségeket, hanem hogy időnként megkérdezzük magunktól: „Tényleg ez történik… vagy csak ezt látom bele?”
Ha ezt a kérdést őszintén fel mered tenni, akkor már nem automatikusan pörög tovább a hurok. Ott van a választás lehetősége. És ez már fél szabadság.
Szóval legközelebb, amikor újra megérkezik az a „na ugye, mondtam” érzés, állj meg egy pillanatra. Lehet, hogy a világ nem mondott semmit. Lehet, hogy csak te beszélsz hozzá – és ő csendben visszatükröz.
