Gyerekként senki nem kérdezte meg, mi haszna van annak, hogy órákon át építünk valamit kockákból, tollasozunk az udvaron, vagy harmadszor is kirakjuk ugyanazt a puzzle-t. Egyszerűen jó volt. Ennyi elég is volt indoknak.
Aztán valahol a felnőttkor környékén a játék gyanússá vált. Ha már van egy szabad óránk, legyen hasznos. Mozogjunk, tanuljunk, intézzünk el valamit, fejlődjünk, hallgassunk podcastot, vagy legalább hajtogassuk össze azt a ruhakupacot, ami három napja néz ránk a székről.
A játék ezzel szemben nem feltétlenül akar bármit is. Nincs produktuma, nincs mérhető eredménye, és sokszor még azt se lehet mondani rá, hogy „kipipáltuk”.
Talán éppen ezért esik olyan jól.
Egy társasjáték közben nem kell teljesíteni, csak jelen lenni. Egy ezer darabos puzzle-nél nem számít, hogy két óra múlva is csak az égbolt felénél tartunk. A legózásnak se kell feltétlenül látványos végtermékkel zárulnia. A tollaslabdában pedig teljesen belefér, hogy a labda ötször egymás után a kerítés mögött landol.
A felnőtt játék egyik legjobb része talán éppen az, hogy visszaad valamit abból az időből, amikor még nem kellett minden tevékenységünket megindokolni.
Ráadásul a játék nem feltétlenül gyerekes. Lehet kártyázás, társasozás, kirakó, építés, rajzolás, dobálás a parkban, bowling, pingpong vagy akár egy olyan videojáték is, amit egyszerűen csak szeretünk.
Nem kell belőle hobbit, kihívást vagy új személyiséget építeni.
Elég, ha jólesik.
Talán nem az a kérdés, hogy felnőttként „szabad-e” játszani. Inkább az, hogy mikor felejtettük el, hogy a szórakozás önmagában is lehet érték.
És lehet, hogy néha nem újabb programra, célra vagy teljesítményre van szükségünk. Csak egy társasra az asztalon, egy labdára a kezünkben, vagy arra az érzésre, hogy ezt most tényleg csak azért csináljuk, mert jó.
